1920. június 4-én budapesti idő szerint 16:32-kor írták alá a franciaországi Versailles-hoz tartozó Nagy-Trianon-kastély 52 méter hosszú és 7 méter széles folyosóján, a Galérie des Cotelle-ben a trianon-i békeszerződést. Az első világháború véget ért, a magyar nemzetet, a magyar földet szétosztották. A későbbi korok viharaiban, és napjainkban is még mindig érezhető az ellenszenv a túlságosan súlyos, példát statuálni szándékozó döntés ellen. Erdély. Azt hiszem, talán ez a legfájóbb pontja, területe a trianon-i békeszerződésnek. Erdély a maga csodálatos hegyeivel, völgyeivel, vizeivel, állataival, és az ott élő magyar emberekkel. Csak néhány évvel ezelőtt jártam először Erdélyben, Homoródalmáson, egy, a Hargitán lévő kis településen. Addig csak Tamási Árontól, és Wass Alberttől olvastam Erdélyről, de ahogy Barcelona-t, vagy a Yellostone-parkot is el tudtam képzelni, azt gondoltam Erdélyre is fel vagyok készülve. Nem voltam. És nem csak a látvány miatt, a természeti kincsek elképzelhetetlen tárháza miatt, hanem az ott élő emberek miatt. Az Almáson élő székely emberek családunk barátai, rajtuk keresztül láttam és ismertem meg mit is jelent a maga meztelen valóságában ez az 1920-ban aláírt békeszerződés. Nem nekünk, hanem azoknak az embereknek, akik az elcsatolt területeken élnek. Nem lehet szavakat találni a szomorúságra, arra a gyökértelen érzésre, ami az embert elfogja, ha belegondol, hogy élnie kell egy földön, melyet szeret, ahol az ősei is éltek, de az a föld, és az az élet nem az övé, nem az ő nemzetéé többé. Minden nap meg kell küzdeniük nemcsak a megélhetésért, de a magyar nyelvért, a székely kultúráért, a magyar öntudatért, mely oly fontos számukra, ám ebben fáradhatatlanok, tiszteletre méltóak székely barátaink.